Dunamenti Sporthorgász Egyesület

fejléc

Amur

Busa

Süllő

Ponty

Kárász

Harcsa

Az európai harcsa (Silurus glanis), a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.

Európa édesvizeinek (a viza után) második legnagyobbra növő hala, a magyarországi halfauna „óriása”, hiszen két métert és a száz kilogrammot is meghaladhatják egyes példányai. Európa közép és keleti területén szinte mindenütt megtalálható, Magyarországon folyó és állóvizekben is egyaránt gyakori. Ázsiában, Anatóliában és az Aral-tó vízrendszerében őshonos, a faj keleti elterjedési területe eléri Kínát. Telepítéseinek köszönhetően Nyugat-Európában, a Brit-szigeten és a Bajkál-tó vízrendszerében is megtalálható. Gazdasági szempontból jelentős és értékes hal.

Tógazdaságokban is nevelnek, de a kifogott és értékesített európai harcsa jelentős részét a természetes vizek adják. Magyarországon a halászata és a horgászata is azért népszerű, mert jelentős zsákmányt ígér nagyra nőtt példányainak köszönhetően. Húsa rendkívül ízletes, zsírban gazdag és szálkamentes, ezért a magyar konyha által készített halételek egyik fő alapanyaga.

Elnevezései

Az európai harcsának, egyszerűbb formában harcsának vagy leső harcsának több triviális neve is ismert. Említik még az alábbi változatokat: folyami harcsa, pozsárharcsa, pumaharcsa, sárgaharcsa, tőkésharcsa (tőkék, víz alatti tuskók körül fordul elő, alapszíne világos, de sötéttel márványozott), kövesharcsa vagy köviharcsa (kövezéseken gyakori, fekete színű), sebes harcsa (karcsú testű és fekete színű), szürke harcsa vagy szőke harcsa (világos színű), parasztfaló, kupri, kupak, kuppancs (utóbbi három név a halászok körében az 1–5 kg közötti kisebb példányokat jelöli, nagyobbakra nem mondják) és az egész kicsi példánya a harcsapundra.

Hasonló fajok

A harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe tartozó Magyarországon is megtalálható további harcsafajok egyedei tekinthetőek hasonlatosnak hozzá. Alakját nézve a törpeharcsa és a fekete törpeharcsa hasonlít rá legjobban, de mindkét faj a hát és farokúszó között zsírúszót visel. Ezekkel a fajokkal az összetéveszthetőséget a jelentős méretbeli különbségek szinte lehetetlenné teszik, így csak az európai harcsa növendék példányainál merülhet fel kétely. A további harcsafajok esetében a pettyes harcsa a zsírúszója és a bemetszett farokúszója miatt, az afrikai harcsa jelentősen hosszabb hátúszója miatt különböztethető meg. Továbbá alakra hasonlíthat rá a tőkehalfélék családjába tartozó menyhal, de ez a faj jól megkülönböztethető arról, hogy az állán csupán egyetlen bajuszszálat visel, és kettő hátúszója van.

Megjelenése

Az európai harcsa súlyának változása növekedésével összhangban.
Teste a többi hazai halunktól meglehetősen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen lapított. Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajuszszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú és teste pikkelytelen. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet. Az eddig regisztrált legnagyobb harcsa Olaszországban a Pó folyóból került elő 2,78 méteres és 144 kg-os mérettel.

Életmódja

Oxigénigénye alacsony és a vizek szennyezését aránylag jól elviseli. Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Horgászatának módszerei:

Fenekezés
A harcsahorgászat legelterjedtebb módszere a fenekezés. Erre a legalkalmasabb a nappali, vagy hajnali időszak, mivel a harcsa ebben az időszakban a búvóhelyén pihen, illetve épp visszatér oda. Az éjszakai horgászathoz szükséges kellék a lámpa, hiszen eleget kell tenni a horgászrendnek. Legjobban bevált csali a kishal, a pióca, valamint a csokorba fűzött giliszta. Ez a fajta módszer állóvízi horgászat esetén nem lehetséges erős szélben. Állóvízen kapásjelzővel, míg folyóvízen a botspicc hegyét figyelve észlelhetjük a kapást.

Pergetés
A legsportszerűbb horgászati mód. Pergetéshez használjunk jó minőségű, megbízható felszerelést, ugyanis a harcsapergetésnél nem érdemes kompromisszumokat kötni, nem szabad lebecsülni az ellenfél erejét. A műcsalik lehetnek támolygó és körforgó kanalak/villantók, wobblerek és gumihalak. A harcsa a jól mozgatott műcsalira is rávág, nemcsak az eleven vagy élettelen csalihalra. A műcsaliknak nincs íze, sem szaga. A műcsali a harcsa figyelmét az általa keltett rezgésekkel vonja magára, és ösztönzi támadásra. Pergetéshez általában az éjszaka vagy a fényváltás időszaka javasolt.

Kuttyogatás
Kereső horgászat. Talán a legősibb halfogó módszereink egyike, a leírások szerint ugyanis honfoglaló őseink hozták magukkal e tudást a Kárpát-medencébe. Írott formában először Herman Ottó említi 1887-ben megjelent, A magyar halászat könyve című munkájában. Folyóvizen és állóvizen is egyaránt használhatjuk ezt a technikát. A kuttyogatás során a horgász a kuttyogatóval a vizet “üti”, s közben a kapást figyeli. Ehhez a horgásztechnikához elengedhetetlen kellék a csónak, illetve egy, vagy két rugalmas és jó teherbírású bot. A horgászat történhet úszós szerelékkel, illetve úszó nélkül belógatva. Magyarországon főleg az utóbbit használják. Jó csali lehet a giliszta, a nadály, illetve a lótetű. A kuttyogató készülhet fából, fémből és műanyagból. Elsősorban a tradicionális fa változatot használják. Fő részei: a korong, a szár és a fogantyú. A kuttyogatóval keltett hang nem más, mint a fej víz alá rántása közben létrehozott vákumba visszatoluló víz hangja. Az eszköz megfelelő használatához gyakorlás szükséges, akárcsak egy hangszer esetében. Fontos, hogy hangos, messzire hallatszó pukkanást kapjunk eredményül, s eközben ne locsogjunk a kuttyogatóval. (Legjobb, ha az ingünk ujját sem vizezzük össze közben.) Amennyiben egyedül végezzük, igen körülményes módszer, sok tapasztalatot igényel, különösen folyóvízen, ahol a csónakkal csorogva halad tovább a horgász.

A vélemények eltérőek, hogy a hang, amit a kuttyogató kibocsát mit is idéz elő igazából. Egyesek szerint a lakmározó harcsák hangját utánozza, azaz a zsákmány beszippantása során keletkező vákuum keltette hangot/rezgést, s ezzel kelti föl a harcsák érdeklődését. Mások szerint idegesíti/kíváncsivá teszi a harcsákat ez a hang, és arra ösztönzi őket, hogy kövessék azt. Megfigyelések szerint, olyan területen, ahol ezt a módszert többen és gyakran alkalmazzák, ott a harcsák megszokják a hangot, és a sikeres horgászat esélye jelentősen csökken, valamint a békésebb halra horgászók sem szeretik, ha a közelükben kuttyogatnak.


Creative Commons License       Ez a szöveg a magyar Wikipédia Európai harcsa című szócikkéből származik (a változat dátuma: 2017. január 06.). A CC-BY-SA-3.0 licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.

Share